A Műszaki Anyagtudományi Kar története

A kar alapítása 1735-ben történt „Berg- schola” néven, melynek sikere lehetővé tette, hogy Mária Terézia 1762. október 22-én az intézményt „Academia Montanistica” néven felsőfokú tanintézetté emelje. A kifejezés egyszerre jelentette a bányász és a kohász tevékenységet. A XVIII. században a kibányászott érc szállítása nehézkes volt, ezért közvetlenül a bányák mellé telepítették a kohókat.
 
Az akadémia a bányászati-kohászati, s a hozzá kapcsolódó természettudományok Európa-szerte ismert és keresett műhelye volt.
A magyarországi anyagmérnök képzés itt, Miskolcon indult 1993-ban Dr. Bárczy Pál professzor vezetésével. Neve a miskolci űranyag-kutatással kapcsolatban szélesebb körben is ismert. A fémipart és kohászatot világszerte is át- fogó anyagmérnökség számára Miskolc nehézipari múltja kiváló környezetet teremtett.
 
A Selmecbányai akadémián színes diákhagyományok születtek. Mivel az akadémia egyedülálló volt, szinte minden hallgató távolról érkezett. A megélhetésben, talpon maradásban a tapasztalt, idősebb kollégák segítették a fiatalabbakat. Ehhez persze ki kellett „próbálni”, hogy az újonnan érkezett méltó-e a bizalomra. Ezt a célt szolgálta és szolgálja ma is a balekoktatás, néhány vaskosabb tréfával együtt, hiszen a komoly szabályok nem létezhetnek vidámság nélkül. A hagyományok kialakításánál legtöbbször más európai egyetemek hosszú évszázadokon keresztül kialakult közösség-összetartó szokásait vették át. Gyökerei valószínűleg a középkori céhekhez nyúlnak vissza. Az új tagok vizsgáztatása, avatása, együttes szórakozások, közös éneklés számos helyről ismert jellegzetességek. A diákok saját ízlésük szerint formálták a szokásokat, elhagytak és hozzátettek dolgokat. Persze nem csak mulatozásból állt az élet. Saját segélyezőegyletek alakultak, amiből a rászoruló diákokat támogatták. Jótékony célú bálokat, összejöveteleket tartottak, beteg társaikat ápolták, nemritkán összeadva a takarót, párnát vagy éppen tüzelőt. Elhunyt társaik temetésének költségeit is állták. Az évtizedek során folyton változtak a tradíciók, de a lényeg ugyanaz maradt: szeretni a hivatást, segíteni az iskolatársakat, és minél vidámabb diákéletet élni.